A "veszprémi kódex"-ről

A reneszánsz kötésű kódex tartalmát tekintve három egységből áll. A legnagyobb terjedelmű első rész az 1495-ben kezdődő és az 1534-ben végződő számadásokat foglalja magában. A másodikat egy rövid krónika alkotja. Az egyik veszprémi kanonok 1535-ben a mohácsi csatavesztésre visszatekintve röviden összefoglalta, hogy mi történt az országban, a szűkebb régióban, mi lett a káptalan birtokaival. Munkáját 1550 táján Hegyfalvi Pál őrkanonok folytatta, aki egészen 1558-ig tárgyalta az eseményeket, a török-magyar harcokat, köztük Veszprém vára 1552. évi ostromát és feladását, a káptalan tagjainak halálát, illetve szétszóratását. Tőle származik a kódex legkisebb harmadik egysége is: a veszprémi oltárjavadalmak jegyzéke. Minden évben a kanonoki testület antióchiai Szent Margit vértanú ünnepén – július 13-án – választotta meg a gazdasági ügyek intézőit. A tisztújítás során kilenc gazdasági tisztségviselőt: a dékánt, két divizort, veszprémi tiszttartót és két-két birtokigazgatót a merenyei és a nagyberényi, egy birtokigazgatót pedig a nagygyimóti urodalom élére választottak. A birtokigazgatók alapvető tevékenysége az volt, hogy a kormányzatuk alatt álló területen az egyházi tizedet, illetve a földesúri kilencedet adminisztrálják. A káptalan bevételei a malmokból, az egyházi tizedekből és a földesúri jövedelmekből származtak. Évente 15 birtokon, Veszprém város határában és környékén, valamint a Balaton-felvidéken, mintegy 30-40 malmot adtak bérbe. A bérlők és egyben üzemeltetők a káptalan helybeli jobbágyai voltak, akik meghatározott mennyiségű gabonát vagy pénzt és ajándékot fizettek a malom használatáért. Amikor maguk a kanonokok vállalkoztak egy-egy malom bérbevételére, az üzemeltetők akkor is a jobbágyok voltak. A bérbe adandó malmok első helyén szerepel a 14. században már szereplő, de 1495 és 1501 között lepusztult képet mutató veszprémi Korlátmalom. A malmok után a tizedszedés jogának a bérbeadását jegyezték fel. A veszprémi káptalan ugyanis püspöki adomány révén a veszprémi egyházmegyében meghatározott tizedszedési joggal rendelkezett. Saját birtokain azonban: Papkeszi, Berhida, Ősi, Hajmáskér és a Balaton-felvidék falvaiban a tizedet természetben maga szedte be, akárcsak a földesúri kilencedet. A tisztújítás, a malom- és a tizedbérletek regisztrálását a bevételek számbavétele követi. A divizorok évente külön rovatban összesítették a malombérlőktől származó gabona mennyiségét, a befolyt tized- és kilencedgabonát, valamint a borból beszedett tizedet, kilencedet és hegyvámot. A tized, a kilenced és a hegyvám összesítését többnyire olyan településlista előzte meg, amely név szerint felsorolta azokat a helyeket, ahonnan az adott bevétel származott. A divizorok az egyes bevételi források összesítése után ismertették a felosztás módját, elvégezték a szükséges számításokat, majd összeállították a jövedelemjegyzéket. Ebben a jogosult neve vagy méltósága, hivatala, tisztsége szerint tételesen felsorolták, kinek hol (mely településen, malomban, személynél) mennyi gabona illetve bor jár. A veszprémi kódex értékes forrás a gazdaság– és egyháztörténet s főleg a helytörténet kutatói számára. A kutatást nagyban könnyíti, hogy anyaga 1997-ben – Kredics László, Madarász Lajos és Solymosi László munkájának köszönhetően – nyomtatásban is megjelent. A veszprémi káptalan számadáskönyve 1495-1634: bevezetése nyomán